Hei szemszögéből* A napsugarak simogatták arcomat. Reggel van, hetfő reggel. A bulival teli hétvégek után elég nehéz elhagynom a kényelmes, puha ágyat es dolgozni menni. Az egyetlen dolog ami minden reggel ébreszt az Haru hangja, amit már kívűlről fújok. Mindig ez a mondat fogad: "Ha tíz perc múlva nem leszel a nappaliban itt hagytalak." Neki van kocsija, ezért ő visz be a munkahelyünkre. Iskola helyett inkább ezt választottam. Kómás fejjel ültem az ágy szélén, majd' észbe kaptam, hogy sietnem kell. Egy szűkített szoknya és egy fekete ing. Ezt a két ruhadarabot gyűlölöm a legjobban, de ez benne van a szabályokba. Fekete fürtjeim kifésültem és raktam sminket. Hét perc alatt készen is voltam. Nevetve rohantam le, mint valami idióta. Jó kedvem volt és nem tudom miért, pedig semmi nagyszerű dolog nem történt az életemben. Féléve dolgozom az irodába. Spring Fashion a cég neve. Mindig elvárják a legjobbat, akkor is ha sosem sikerül sok mindent jól teljesíteni. Kitartó a főnök. -Mehetünk? -lóbálta orrom előtt kezét. -Persze! -vigyorogva kaptam fel az egyik kedvenc táskám és már kint is voltunk. A kulcsot a kiegészítő mélyére csúsztattam, utána belibbentem a kocsi anyós ülésére. Jogsim nekem is van, de kocsira már nem futotta és kedvem sincs vezetni. Bekapcsolta a rádiót amiben elindult a CL-Hello Bitches száma. Felsikítottunk. Elkezdtük rappelni. Pontosan nem tudjuk a szöveget csak hablatyoltunk össze-vissza. Mikor vége lett fáradtan dőltem az ülésnek. -Ma amúgy meddig leszünk? -nézett rám napszemüvegén keresztül Haru. -Késő estig -sóhajtottam. Kinéztem az ablakon. Gyönyőrű Szöül. Az épületek oldalán a monitorok villogtak. A hatalmas üvegépülethez értünk. Sóhajtással szálltam ki. Megigazgattam magamon a szoknyát. Ahogy az irodánkba értünk ledobtam magam a forgószékbe és a toppánkám is lehúztam. Általába nem szoktak bejárkálni hozzánk, ezért ugyan mindegy, hogy van-e rajtam cipő vagy nincs. Hallkan bekapcsoltam az asztalon lévő rádiót. Dúdolni kezdtem. Haru már rég neki fogott a munkának. Miattam mindig kifutunk az időből és kicsivel később végzünk. Lusta vagyok bele kezdeni valamibe is, de muszáj. Jó pénzért csinálom. -Összekéne szedni már valami fiút -motyogta az orra alatt Haru. -Nincs egy normális se -puffogtam. -De igazad van -néztem fel rá. -Milyen az ideálod? -csillogó szemekkel, vigyorogva nézett rám. -Fekete haj, legyen rossz, érzékeny, kedves és helyes. Igazából a belsőjébe fogok beleszeretni valakinek is. Neked? -fogtam kezembe egy tollat és írni kezdtem. -Olyan magas legyen, mint én, haja mindegy. És a belsőjét meg az dönti el, hogy megakarom-e ismerni az adott személyt -mosolygott. -Te igaz még szűz vagy? -kuncogott. -Igen -ráncoltam össze szemöldököm. A nap további része ugyan ilyen unalmasan telt. Melegem és minden bajom volt. A papírokkal legyeztem magam. Nem bírom a meleget, ősi ellenségem. -Ne nyavajogj már! -kiabált rám barátnőm. -Jó, inkább megyek elszívok egy szál cigit -kimentem az erkélyre. Zsebemből előszedtem egyet és meggyújtottam. Csak akkor szoktam kézbe venni ha tényleg nagyon szükséges. -Elmegyek kajáért! -kiabált és hallottam, ahogy csapódik az ajtó. Mikor végeztem elnyomtam a bagót és elhajítottam a kukába. Visszaültem a kényelmes székembe és újra neki álltam dolgozni. Lassan befejeztem a munkát. A főnök bejött. Undok nő és állandóan dolgoztat. Tisztába van a szív betegségemmel, de őt ez hidegen hagyja. -Jó napot kisasszony! -ült le velem szembe. Érdeklődően néztem rá. -Hoztam még néhány papírt. -tette le elém. A szám tátva maradt. Ez még vagy húsz munka. -Ugye ez vicc? -néztem rá. -Már mindjárt este hét -magyaráztam. -Rá érsz, nem? -valamiért állandóan csesztet minket. Haru asztalára is lerakott még kétszer ennyit. Idegesen néztem utána. -Viszlát! -vigyorgott. Ő csak ül egész nap meg vásárol, mi meg itt döglünk meg. Tollam kattogtatni kezdtem az asztalon és a könnyeim útnak eredtek. Nem vagyok szomorú, se boldog. Csupán a stressz és az, hogy robotként kezelnek. A fiókból elővettem egy csomag kókusz illatos zsebkendőt. Szemeim lazán elkezdtem törölgetni. Leborultam az asztalra. Barátnőm csörömpölése zavarta meg fáradtságom. -Tessék! -rakta le elém a "vacsorát". -Köszönöm -mosolyogtam és elkezdtem enni. Hamar lefagyott az arcárol a vigyor, mikor megpillantotta író asztalát. -Ez meg mi a...? -tágult pupilákkal lesett rám. -Jól látod -dünnyögtem. -Mrs. JiYoung megajándékozott minket -gúnyolódtam a legkényesebb hangon. Leült és a fejét fogta. -Nagy levegő, kifúj... -ismételgette. Látszik rajta, hogy ideges. -Áh, inkább kezdjünk bele. Már csak haza akarok érni -támasztottam meg fejem és ásítottam. Nem válaszolt, inkább neki látott. Próbáltam sietni. Azzal nem lesz jobb, ha nyavajgok. Elkezdtem minden hülyeséget beírkálni. Harunak több volt, de hamarabb végzett, mint én. Hogy csinálja? Az iroda ajtaját kulcsra zártuk és lifthez vettük az irányt. Köszöntünk a recepciósnak aki, ott helyben eltudott volna aludni, majd a parkolóba mentünk. 

-Basszus! -hajolt le Haru a kerékhez. -Defekt -dühöngött. -Pótkerék? -tettem mellem alatt kulcsba a karjaim. -Nincs -forgatta meg szemét. -Sétálhatunk. -Haru! Ne viccelj! Egésznap ezt a csodát vártam és akkor még gyalogoljak? -csaptam a kocsira. -Hagyjad Chen-t! -szemével villámokat küldött felém. Chen a kocsija. Nem tudom, miért nevezte el. -Aish! -sarkon fordult és elindult. -A kocsiért hívok egy szerelőt. Szánalmasan kezdtem a tapsolásba. Már vagy húsz perce sétálunk. Csendben ballagtunk egymás mellett. Próbáltam megtörni a csendet, de nem jött ki hang a számon. -Forduljunk le itt! -mutattam a kis utcára. -Rövidebb! -Jó ötlet? -félelmet tükrözött az arca. -Igen. Legalább hamarabb haza érünk -nevettem. Ez a környezet mindig biztonságos volt. Már laktam is erre. Nyugodt helység. Az utca végén van egy kisebb lelakott házacska. Mikor kicsik voltunk mindig ott bújócskáztunk. Neki indultunk a garázzsal, kisebb házakkal teli asztfaltnak. -Rossz előérzetem van -forgatta fejét jobbra-balra. -Nem lesz semmi baj -röhögtem, ám egyből el is hallkultam. A hátunk mögül négy férfi árnyék tükröződött, aztán előttünk is megjelent három. Mindegyikőjükön fekete vagy szürke maszk volt. -Hei! -mondta dadogva a mellettem álló. -Ne aggódj! Erős vagy! -biztattam, de mind-e közben szívem szerint össze estem volna. Csuklóim körül egy erős kezet éreztem ami neki tolt a vasnak. Szemhéjam lecsuktam, fogaim összeszorítottam. -Mi a baj cica? -hallottam fülembe az édeskés hangot. Remegtem, mint aki majd' megfagy. -Engedj el! -néztem fekete szemébe. Fekete hajszálai belelógtak. Szemem Harura tévedt. Rajta már az ing ki volt gombolva. -Úgy merjél valamit is csinálni velem, hogy megbánod -ideges szemkuntaktust tartottam a fiúval. Testével teljesen hozzám simult. Fejemet elfordítottam. Nyakamat végig nyalta. -Hagyd békén! Ő meg nem volt fiúval! -kiabálta túloldalról Haru. Remek! Ezzel sokat segített. -Szóval egy szűzzel van dolgom -nevetett a fülembe ami csiklandozott. -Légyszíves! Akárki is vagy. -suttogtam. -Miért tennék neked szívességet? -vette le a maszkot. Gyönyörű, helyes arca van. Ajkai teltek és duzzadtak. -JungKook, bazdmeg csináld már! -hallottam a háttérből. Szóval JungKook. A fiú hátra nézett én meg kezei alól kibújtam. Futni kezdtem. Barátnőm rég az utca másik oldalán volt. Nem tudom, hogy csinálta. Kifordultam és megöleltem, lihegve. -Nyugalom, semmi baj -nyugtatott. Mindig is úgy viselkedett velem, mintha az anyám lenne. Tizenhat éves voltam mikor magához vett. Ő akkor volt tizennyolc. Két év telt el. Nem tud mit csinálnék nélküle. Lehet nagykorú lettem, de még mindig egy gyerek vagyok. Ha egyszer elhagy elveszett leszek.