*Haru szemszögéből*
Hei odarohant hozzám az utca végén, én pedig szorosan magamhoz öleltem. Már két éve lakunk egy fedél alatt, olyan mindha a kishúgom lenne.
Mind a ketten már most ki voltunk fáradva, de megfogtam kezét és rohantam vele a sötét utcán keresztül. Körülbelül a második saroknál jártunk amikor lépteinket lelassitottuk. Mind a ketten a falnak támaszkodtunk és mély levegőt kezdtünk el fújni.
-Már csak egy pár lépés és otthon vagyunk. -mosolyogta Hei kifáradva.
-Akkor menjünk. Minél hamarabb haza akarok érni. -fogtam hasam.
Ellöktem magamat a faltól és a házunk fele vettem az irányt. Csak ketten lakunk itt, mivel a szüleim már lassan három éve elköltöztek Pekingbe. Apunak céges ügyei vannak arrafele, anyunak pedig ott laknak a szülei igy most velük élnek. Azt akarták, hogy én is velük menjek de semmi pénzért nem hagynám el Seul-t. Ezért ha fájó szivvel is, de bele kellett törődjenek abba, hogy én itt, ők pedig ott fognak élni. Szinte minden nap fel szoktak hivni, de amióta a Sring Fashionnál dolgozom egyre kevesebb időm van velük beszélgetni. Örültem mikor Hei ideköltözött, igy legalább nem vagyok egyedül ebben a hatalmas házban.
Táskámból előkotortam a lakás kulcsot, majd a zárba helyezbe kinyitottam. Felkapcsoltam a lámpát, mind a ketten levettük cipőnket, kabátünkat és leültünk a kanapéra. Csak néztünk magunk elé, de nem szoltunk semmit. Hirtelen mind a kettőnkből kitört a nevetés. Nem tudom, hogy miért. Csak nevettünk. Talán a sok stressz okozza amit a munka és a "drága" főnöknőnk tesz értünk, vagy az, hogy ezek a fiúk mit műveltek velünk és milyen félelmetes, de ugyanakkor nevetséges is volt az egész. Olyanok vagyunk mind két gyerek. Örülök, hogy van egy olyan személy akivel még a legrémesebb pillanatokban is csak nevetni tudok!
Felálltunk a kanapéról és felmentünk az emeletre. Én céloztam meg először a fürdőszobát, ahol gyors iramba le is tusoltam. Nagyon fáradt voltam ezért nem álltam sokat a viz alatt. Alig vártam, hogy végre le tudjam tenni a fejemet a párnára. Magamra vettem pizsamámat, megmostam a fogam és bementem a szobámba. A rendezett ágyamar rohantam meg ahova be is dőltem. Furcsa módon ki ment az álom a szememből. Már lassan éjjefél van és én még mindig jobbra-balra forgolódok. Azok a fiúk jutottak az eszembe akikkel most este találkoztunk. Annak ellenére, hogy maszk volt rajtuk jól meg tudtam figyelni az arcukat. Az a fiú aki engem kezdett el piszkálni igencsak jóképű volt. Barna haja, fekete szeme. Aztán igy visszagondolva, levette egy pillanatra a maszkját mielőtt kirohantam volna szoritása alól ezért egy pillanatra megláthattam teljes egészében. Nem olyan fiúnak tűnt, mint akit akkor álcázott. Ha hamarabb találkoztam volna vele tuti nem néztem volna ki belőle, hogy ilyes fajta ember. Ezen gondolkodások közepette az álom fogott el és be is aludtam.

Reggel az ébresztő keltett. Egy órával hamarabb keltem mert el kell hozzák a kocsimat is és még a bevásárló központba is be kell menjünk Heivel. Kipattantam az ágyból és Mind minden más nap, ma is egy fehér inget és egy fekete szoknyát vettem fel. A főnöknő kötelez mindet a jó megjelenésre. Rühellem az ingeket, de a munkáért bármit megteszek. Borzasztó sokat fizetnek, megéri.
Felöltöztem és a lépcsőről leérkezve a konyhába mentem ahol előkészitettem a reggelit. A szokásos vajas kenyeremet majszoltam mig a kávé főtt. Közben a mindennapi mondókámat orditottam az emeletre:
-Hei, ha tiz percen belül nem vagy kész itt hagylak! -ez már igy random jön, hogy reggelente orditom a lánynak. De sosem csalódom benne. Ha kapkodva is, de mindig időben készen van. Csak nem szóltam neki, hogy ma egy órával hamarabb indulunk, ezért remélem nem harapja le a fejem.
Közben levettem a kávét a tűzhelyről és egy bögrébe kitöltöttem, három kiskanál cukrot raktam bele, majd szürcsölni kezdtem. Barátnőm pontosan tiz perc után a földszinten várakozott ahol felhúztuk tűsarkú cipőnket és egy- egy fekete zakót vettünk fel. Táskánkat és telefonunkat kezünkbe kapva léptünk ki a házból. Bezártam az ajtót, a kulcsot a táskámba dobtam és mikor megfordultam vettem észre, hogy a drága kocsim, Chen most érkezik. Nagyon megörültem, hogy nem kellett érte annyit gyalogolni. Megálltam a kocsi mellett és egy idősebb férfi szállt ki, aki a kulcsokat nyomta a kezembe.
-Csak egy kerékcserére volt szükség. -mogyogta.
-Köszönöm. -nyomtam kezébe egy kisebb összeget. Szinte nem is hallottam, hogy mit mondott, rögtön be is ültem. Barátnőm mellettem foglalt helyet. Rátaposva a gázra indulunk az élelmiszer bolt fele. Nincs tőlünk messze ezért álltalában gyalog szoktunk eljárni, de most mivel dolgozni is kell menjünk ezért nincs kedvem oda-vissza gyalogolni. Öt perc, a központban a hatalmas dugó kikerülése után végre megérkeztünk a bolthoz. A parkolóban már most sok kocsi állt, de egy kis keresgélés után kaptam a számomra tökéletes helyet. Barátnőm elvett egy bevásárló kocsit, majd bementünk a boltba. Édesség nélkül sosem indulunk el dolgozni. A tegnap reggel pedig észre vettem, hogy az utolsó két csokit vittük el magunkal. Mivel a bolt másik felén van az édességsor ezért egy kicsit felgyorsitottuk lépteinket. Hei kissé megemelte magát a bevásárló kocsin és csúszkálni kezdett vele. Csak a fejemet ráztam, olyan mint egy gyerek. A nagy csúszkálás közepette nekiütközött valakinek. Odaszaladtam, hogy megnézzem minden rendben van-e. Egy fiúnak ment neki, aki éppen háttal állt. Megfordult és ahogy rápillantottam ismerős arcot ismertem fel. Ez az a fiú akivel a tegnap este botlottunk bele. Aki Hei-t fogdosta. Barátnőm ahogy meglátta lefagyott. Hogy őszinte legyek én is kicsit meglepődtem, hogy pont itt futunk össze vele. Ahogy ezt a mondatot kimondta az agyam még egy ismerős srác jelent meg mellette. Ezt már komolyan nem hiszem el. Ő volt aki hozzám jött oda. Bármikor felismerném ezt az arcot és ezt a tekintetet. Csak álltunk barátnőmmel mint két fa, meg sem moccantunk.
-Nocsak nocsak. Kit látnak szemeim. -szólalt meg a fekete hajú fiú.
-Nem gondoltam volna, hogy pont itt futunk össze. -folytatta a mellette lévő.
-Hidd el, mi sem gondoltuk. -forgattam szemeimet. Lökdöstem Hei-t, hogy menjünk innen minél hamarabb. Gyors iramba váltottunk, végre eljutottunk ahhoz a sorhoz amit már egy tizenöt perce kerestünk. Holnap is be kéne jönni a boltba kaját venni, ezért csak két tábla csokit vettünk. Én egy epres, Hei pedig egy mogyorós izű csokit vett le a polcról. Amint elvettük, megfordultunk és szembe találtuk magunkat a tökéletes ideáljainkkal. Azokkal a fiúkkal, akikkel már harmadjára találkozunk.
-Jimin, nem úgy volt, hogy epres és mogyorós csokit veszünk? Úgy látom elfogyott. -nézett ránk.
-Nézd már Jungkook, az utolsó kettő. -mutatott a kezünkben lévő édességre.
-Tényleg. Köszi lányok! -ezzel a mondattal kikapták kezünkből a két csokit, majd egy integetéssel hátat forditottak nekünk. Tátott szájjal néztünk egymásra barátnőmmel. Hogy lehetnek ennyire pofátlanok? Hei már indulni akart utánuk, de megállitottam lépteit. Nem hagyom, hogy egy semmiség miatt nekiálljon veszekedni. Kinézem belőle, de nem fogom neki megengedni. Mind a ketten puffogni kezdtünk. A polcon már csak tejes és mazsolás csokik voltak.
-Ezt nem hiszem el. -nyafogtuk egyszerre. Levettünk a polcról két tejes csokit és a kosarunkba hajitottuk. A kasszához mentünk, odaadtam az összeget amit a kasszás kért, majd a parkolóba siettünk. Tiz percünk van arra, hogy beérjünk a munkahelyünkre, ami szinte lehetetlen. Főleg, hogy reggelente van a legnagyobb dugó. Hei elment a helyére rakni a bevásárló kocsit és amikor visszaért éppen a kocsiba akartunk beszállni de meghallottunk két orditó hangot. Azt hittük valaki bajban van. Francokat. A két lüke gyerek, Jungkook és Jimin voltak. A fekete hajú a bevásárló kocsiban ült, mig a társa tolta. Csak a fejemet ráztam. Hogy tudnak nyilvános helyen igy ordibálni és szaladgálni? Simán elüthetné őket egy kocsi. Jungkooknak a kezében volt a két csokoládé és felénk kezdte el mutogatni. Én is és barátnőm is annyira idegesek lettünk, hogy beszálltunk a kocsiba, becsaptuk az ajtót és a leggyorsabb tempóba elhagytam a parkolóhelyet.